Februári frász

Februári frász

avagy mi a helyzet a távollé1ti díjakkal?

dr. Menyhárt Anna és dr. Fodor T. Gábor cikke

A távolléti díj számítása kapcsán hatályba lépő, új szabályozás híre hurrikánként robbant be a köztudatba, rövid idő alatt felvillanyozva mind a közvélemény, mind a szakmabeliek érdeklődését. Több - esetenként egymáshoz képest markáns eltéréseket mutató - álláspont ütötte fel a fejét munkajogász berkekben a joghely lehetséges értelmezésével összefüggésben, számos szakértő hallatta hangját a témában, lehetséges – legalábbis elméleti - megoldást keresve a problémára, mely mind a mai napig rendezésre vár.

Megalapozatlan?

Az egyik ilyen - álláspontom szerint teljesen megalapozatlan, a törvényből semmilyen módon le nem vezethető - értelmezés szerint a munkáltató akkor jár el helyesen, amennyiben a szabadságra járó távolléti díjat levonja az alapbérből, és az így kapott eredményt fizeti ki a munkavállalónak a munkában töltött időre. Ez a koncepció már eleve ott téves, hogy feltételezi: a havibéres munkavállaló mindig havi 174 órára kapja a bérét. Ez nem igaz. Az elméletet képviselő kolléga álláspontjával ellentétben egyébként az sem igaz, hogy a törvény az alapbér tört hónapra számításáról ne tartalmazna rendelkezést. (Ld. Mt. 136. §)

Ugyancsak megalapozatlan az az álláspont, mely szerint a követendő eljárás az lenne, ha a munkában töltött időre is távolléti díjat kellene megfizetni.

Végül úgy gondolom, hogy a minisztériumi álláspont is téves, figyelemmel arra, hogy nélkülözi a jogszabályi alapokat. A minisztériumi állásfoglalás lényege, hogy a munkában töltött időre járó alapbért úgy kell kiszámolni, hogy a havibért a munkában töltött napok számával kell osztani. Ennek véleményem szerint éppúgy nincs semmiféle jogszabályi alapja, mint a legelső, fentiekben részletezett módszernek -  hiszen a munkanapokkal történő osztás sehol nem szerepel a törvényben - ugyanakkor azt figyelembe véve, hogy az értelmezés hivatalos forrásból származik, elmondható, hogy nagyobb jelentőséggel bír. Ennek ellenére tény, hogy semmiből nem következik, hogy az alapbért az általános munkaidő-beosztás szerinti munkanapok számával kellene elosztani, majd megszorozni a munkában töltött napok számával. A törvényből mindez nem vezethető le.

Mi lesz a szabadsággal?

A fentiekhez kapcsolódóan felmerül a kérdés, hogy mi lesz a szabadnapok sorsa? A szabadnapok munkában töltött napnak számítanak ebből a szempontból? És mi történik akkor, ha egyenlőtlen a munkaidő-beosztás? Vajon az is egy munkanapnak számít, amikor a nyolc órás munkavállaló 12 órát dolgozik, és az is, amikor 4-et? Ha igen, akkor miért van más szabályozás a szabadságkiadással kapcsolatban?

A törvényből álláspontom szerint csak az a változat vezethető le, mely szerint lényegében mindkét részidőszakra a 174-es osztószámot kell alkalmazni, vagyis: a  távolléti díj számításánál havi alapbér esetében az egy órára eső alapbért úgy kell kiszámítani, hogy a havi alapbér összegét el kell osztani általános teljes napi munkaidő esetén 174 órával (az általánostól eltérő teljes napi vagy részmunkaidő esetén pedig a 174 óra időarányos részével.)

Ezen álláspont szerint sem világos azonban, hogy a munkaszüneti napot figyelembe kell-e venni a 174-es módszer alkalmazásakor, vagy sem.

Munkaszüneti napok

Külön probléma továbbá a munkaszüneti napok díjazása a havibéresek esetén a szabadsággal érintett hónapokban. A törvényben ugyanis sehol sincs leírva, hogy a munkaszüneti napra munkabér jár. Egy munkajogász kolléga álláspontja szerint távolléti díj jár a havibéresnek is, mégpedig 147. § (3) e) pontja alapján, "ha munkaviszonyra vonatkozó szabály, munkavégzés nélkül munkabér fizetését annak mértéke meghatározása nélkül írja elő." Ez véleményem szerint ugyanakkor téves álláspont. Egyrészt nincs ilyen munkaviszonyra vonatkozó szabály, másrészt a d) pont külön előírja óra-, és teljesítménybéresnek a távolléti díj fizetését a munkaszüneti napra, nyilván nem tett volna így a jogalkotó, ha a havidíjasoknak is akarta volna ezt fizetni. A minisztérium szerint a munkaszüneti napra a havibéresnek alapbér jár, mégpedig úgy, hogy az általuk javasolt osztás szempontjából munkanapként kell figyelembe venni.  Álláspontom szerint ez sem vezethető le a törvény szövegéből.

Az új szabály igazságtalan és irracionális - már csak azért is, mert nincs olyan hónap, amelyben 174 lenne az általános beosztás szerinti munkaórák száma (megjegyzem, hogy a 174-es osztószám nem új keletű, az 2004. óta a régi Mt. része volt). Ez az eleve mesterségesen „kalkulált” éves átlag nyilvánvalóan téves és igazságtalan eredményre vezet. Az új törvény nem törölte el ezt a nyilvánvalóan téves szabályozást, hanem még új "magasságokba emelte" azzal, hogy még a havidíjasoknál is alkalmazni rendelte a távolléti díj számításakor...
Ehelyett a helyes módszer az lenne, amit 2004. előtt tartalmazott a régi törvény: Minden hónapban más, az adott hónap általános munkaidő-beosztása szerinti osztószámot kellene alkalmazni.

Mindamellett, hogy álláspontom szerint az egyetlen, a törvény szövegéből levezethető értelmezés a „szó szerinti” értelmezés, tehát a 174-es szabály mindkét részidőszakra történő alkalmazása, praktikus okokból mégis úgy gondolom, a legcélravezetőbb, illetve a leginkább kockázatmentes, és így a gyakorlatban követendő eljárás a minisztériumi értelmezés.

Jó számítást kívánva!
dr. Fodor T. Gábor, dr. Menyhárt Anna és a JAM csapata